November 25. a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. A Segítek egy családot program látóterébe is több olyan család került már, ahol az anya és a gyerekek mindent hátrahagyva menekülni kényszerültek az őket fizikailag és lelkileg bántalmazó családtag elől, aki általában a férj vagy az élettárs volt.
„Bántalmazó kapcsolatban élni ugyanolyan függőség, mint bármelyik más szenvedélybetegség. Azzal nem segítünk, hogy felcímkézzük azt a sérült nőt, aki mögött általában nem áll senki.”
Mit tehet az, akit bántalmazás ér, hova fordulhat segítségért? És mit tehetünk mi, önkéntesek, ha ilyen esettel találkozunk?
A segítő munkáról, határhúzásról, szegénységről és a nők helyzetéről kérdeztem önkéntestársunkat.
Bódis Ági írása.
Hogyan kerültél először kapcsolatba a SECS-csel?
A baráti társaságomban hallottam korábban, hogy létezik ez a szervezet, és voltak olyan ismerőseim is, akik már támogattak családokat. Aztán egyszer szembejött velem egy Facebook poszt, hogy a SECS önkénteseket keres. Rögtön jelentkeztem kikérdezőnek.
Egyszerre hány családod van?
Három, négy, de egy-egy családot legfeljebb 9 hónapig kísérek, a rendszerünkben ugyanis ennyi ideig vannak fent a támogatottak. Ezt követően lekerülnek, hogy a helyükre másik család kerüljön, így adva esélyt még több rászorulónak.
A saját magánéleti, munkahelyi és egyéb problémáid mellett magadra vállalod egyszerre akár négy –
számodra idegen – család nehézségeit is?
Igen, eleinte nagyjából így volt, aztán idővel megtanultam határt húzni és távolságot tartani. A családjaimat én hívom havonta egyszer, illetve ha a közösségi felületeken megjelenő posztokhoz extra információra van szükség, akkor emiatt külön is keresem őket.
Milyen érzés volt először határt húzni?
Nem esett jól, de tudtam, hogy KELL, mivel túlságosan bevonódtam. Főleg azokban az esetekben, melyek emlékeztettek a saját életem fel nem dolgozott szakaszaira. Úgy éreztem, hogy ha kijjebb lépek eggyel, akkor a családok miattam kevesebb támogatásban fognak részesülni. Aztán persze nem így lett (nevet). Objektívan szemlélve a történetüket ugyanannyi, sőt, néha több segítséget tudtam feléjük közvetíteni,
mint amikor együtt éltem a problémáikkal. A mindennapokban az motivál, hogy személyesen is megtapasztaltam az adva kapunk csodáját.
A kikérdező is el tud menni hosszabb szabadságra?
Igen, persze. Ha úgy érzem, hogy túl sok, nem vállalok annyit. Nyár elején például elutaztam néhány napra, mert éreztem, hogy kezdek teljesen kiégni. Ezalatt az idő alatt hívott fel az egyik családom, hogy azonnal segítsek nekik, mert lakhatási problémáik adódtak. A pihenésnek persze lőttek, és akkor megfogadtam, hogy a legközelebbi szabadnapomon le fogom halkítani
a telefont. Sajnos nem tudok mindenkit megmenteni, főleg akkor nem, ha ezalatt én magam teljesen kimerülök.
Kivel tudod a problémáidat megbeszélni?
Van egy saját mentorom, akivel havonta összeülünk, és a magánéleti aktualitásaimon kívül a segítő munka során tapasztaltakat is megosztom vele, illetve a SECS csapattal szintén évente többször találkozunk.
Mi volt a legemlékezetesebb eseted segítőként?
Ez egy pozitív élmény volt. Az egyik családom nagyon nehéz helyzetbe került több okból kifolyólag, anyagilag, egészségileg, lakhatásilag, mindenhogyan. Félő volt, hogy ha nem rendeződik a sorsuk, elvehetik a szülőktől a gyerekeket. A gondviselés azonban melléjük állt, és olyan sok támogatást kaptak, hogy gyökeresen megváltozott az életük, természetesen jó irányba. Óriási öröm számomra, hogy egyenesbe kerültek. Azóta is tartom velük a kapcsolatot, még a születésnapomon is fel szoktak köszönteni. A legcsodálatosabb az ő történetükben, hogy támogatásra szorulóból ők maguk is támogatókká váltak, és az elmúlt évben több családon is segítettek már.
Mit jelent számodra a szegénység?
Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert épp a minap beszélgettem hosszasan erről az egyik támogatóval, és nem mindenben értettünk egyet. Véleményem szerint a szegénység nem csak az anyagiakról szól, de abban válik láthatóvá. Kísértem már olyan családokat, akik normális házban laknak, látszólag jó életet élnek, mégis átmenetileg (vagy végleg) olyan nehéz anyagi helyzetbe kerültek, amiből nem tudnak
segítség nélkül kilábalni. Aztán voltak olyan eseteim is, ahol a generációs mélyszegénység szemmel látható. A házon nincs egy ép ablak, az ajtót már régen eltüzelték, és mindannyian egy fűtetlen szobában húzzák meg magukat télen.
Nincs különbség a kettő között, mindkét esetben komoly anyagi nehézségek vannak, és tragikus sorsok, valamint hatalmas küzdelem áll a háttérben. Arra buzdítok minden jelenlegi és leendő támogatót, hogy ne a külsőségek alapján ítéljenek. Az, hogy egy nő ad magára, rendezett az öltözéke és a frizurája, nem zárja ki, hogy azonnali segítségre szorul. Lehet, hogy napok óta nem evett, lehet, hogy menekülnie kell, és lehet, hogy csak azért ad a megjelenésére, mert ez az egyetlen mentsvára az életben. Mert ez kell ahhoz a belső tartáshoz, hogy ne adja fel a harcot a saját boldogulásáért, és ne csússzon le végleg.
Ezzel szemben vannak olyan családok, akik nem is tudják, hogyan lehetne „normális” életet élni, hiszen generációk óta a nyomor a létezés egyetlen mintája. Őket gyakran nehéz átbillenteni, mert akinek soha nem volt elég pénze, az nem tanulta meg, hogyan kell gazdálkodni. Így amit kap, azt általában nem tudja beosztani. Az ő érdekükben nagyon fontos lenne a szociális háló megerősítése, és az egyre jobban elszakadó szegregátumok felzárkóztatása.
A segitekegycsaladot.hu oldalon lévő történeteket olvasva feltűnt, hogy gyakori a családon belüli bántalmazás? Te mit tapasztaltál ezzel kapcsolatban?
Igen, sajnos többször előfordult az én eseteim között is. A legfrissebb élményem ezzel kapcsolatban az a család volt, ahol a bántalmazó apa közvetlen életveszélybe sodorta még a saját fiát is. Az asszony egy idő után rájött, hogy sem magát, sem a gyerekét nem tudja megvédeni, ezért beadta a válókeresetet, és megpróbált elmenekülni a közvetlen életveszély elől. Szinte semmi ingósága nem maradt, mert a férfi
mindent összetört. A kisfiú gyakran nézte végig a bántalmazásokat, amitől olyan súlyosan sérült lelkileg, hogy egy évet vissza kellett fogni az óvodában.
Az anya hiába próbálkozott, a férfi elszántan követte őket mindenhova, és fenyegetőzött, hogy megöli az asszonyt. A történetnek végül (egyelőre) nem lett tragikus vége, de a helyzet továbbra is elkeserítő. A nőnek ugyanis annyi tartozása halmozódott fel az elmúlt
időszakban, míg a saját és fia életét mentve menekült egyik városból a másikba, hogy a gyámügy a gyereket átmenetileg elvette tőle. A bántalmazó férfi nem tudhatja meg, hol lakik a gyerek, és ha a távoltartás ellenére mégis felkeresi, börtönbe kerülhet. Innen nagyon nehéz újra visszatérni a normális élet medrébe. A kisfiút ugyan látogathatja az édesanyja, de éjszakára nem maradhat vele. Még most is
könny szökik a szemembe, ha eszembe jut ez a történet, és bár nagyon drukkolok nekik, hogy rendeződjön az életük, félek tőle, hogy tragikus vége lesz.
Mit gondolsz, hogyan lehetne jól segíteni a nőkön és anyákon?
Keményebb jogszabályokkal, megtartó szociális rendszerrel, élhető, védett anyaotthonok építésével, emberileg pedig empátiával és megértéssel. Meg kell hallgatni mindenki történetét ítélkezés nélkül. A legfontosabb persze, hogy a közvetlen életveszélyes állapot mielőbb megszűnjön, de utána a lelki háttérrel is foglalkozni kell. Mert bántalmazó kapcsolatban élni ugyanolyan függőség, mint bármelyik más
szenvedélybetegség. Azzal pedig nem segítünk, hogy felcímkézzük a sérült nőt, aki általában teljesen magára maradt, aki mögött nem áll senki. Nagyon fontos lenne, hogy mindenkinek legyen egy olyan barát, rokon, szomszéd, volt osztálytárs vagy bárki az életében, akiben maximálisan megbízhat.
A bántalmazott nők ezzel szemben rendszerint teljesen magukra vannak hagyva, sokszor még a saját családjuk sem hiszi el nekik az igazat. Márpedig az a gyerek, aki többször végignézi, hogy az apja megveri az anyját, segítség nélkül nem lesz egészséges felnőtt, és nem tud majd később lelkileg stabil gyerekeket nevelni. A legrosszabb esetben ő maga is újra bántalmazó vagy bántalmazott lesz, és ez a folyamat több generáció életét képes tönkretenni.
Mi önkéntesek, legyen az bármilyen szervezet, mindent megteszünk, hogy a látókörünkbe került bántalmazott nőkön és férfiakon segítsünk, azonban van úgy, hogy a jó szó az egyetlen eszközünk, ami rendelkezésünkre áll ebben a küzdelemben.
