Reményi Katalin megkerülhetetlen az ötvös szakmában. Zenész akart lenni, de az alkotásban találta meg a szabadságot. Saját technikát fejlesztett ki, és létrehozta a REMY ART Ötvösművészeti Alkotóház Alapítványt, Apostol utcai műtermébe mindmáig tanítványok zarándokolnak, hogy első kézből sajátítsák el az ötvösmesterség csínját-bínját. A műhely egyik rejtett zugában találkoztunk, ahol a művésznő a nehezebb út választásáról mesélt. Vallja, hogy “van abban jó is, ha az ember magányos farkas és nem tartozik senkinek.” Kenéz Kíra interjúja
Reményi Katalin magyar ötvösművész, designer, a Remy Art Ötvösművészeti Alkotóház Alapítvány alapító tagja. 1990-től egyéni tanítványokkal foglalkozott, majd 1993-ban alapította a Remy-Art Gallerie Oktatói Bt.-t, amely több tucat tanulónak adott helyet, szakoktatást és elismert képesítést. 1996-ban alapította a Remy-Art Nemzetközi Ötvösművészeti Alkotóház Alapítványt, amely az iskolát volt hivatott fenntartani. Ez az alapítvány egy évvel később megrendezte az Első Nemzetközi Ötvös Találkozó és Művészeti Seregszemlét, amely nagy visszhangot aratott a szak- és hazai berkeiben. A második ilyen biennálé 1998-ban került megrendezésre. Tanítványai mára már maguk is elismert ötvösmesterek. Az ötvösiskolát anyagi okok miatt meg kellett szüntetni, de a művésznő azóta is fogad magántanítványokat. 1999-ben elnyerte az Instituto Vargas Intézet nevű ecuadori alapítvány több hónapos ösztöndíját.2002 májusában felkérést kapott, hogy a Millenáris Álmok álmodói c. kiállítására készítse el Atlantisz makettjét. Az eredeti visszakerült azóta az Iparművészeti Múzeum tulajdonába.
Zenész akartál lenni, egészen más tervekkel indultál neki az életnek.
Vonzott a zenei pálya, tizenegy évig zongoráztam, emellett énekeltem a Magyar Rádió Gyermekkórusában, de idővel rájöttem, hogy az a fajta művészi megnyilatkozás, amit a zenészeknek az idő tört része alatt kell megteremteni a közönség előtt, nem nekem való. Képtelen voltam rá, hogy ilyen szűkre szabott időkereteken belül adjam ki magamból, ami felgyülemlett. Végül az alkotásban találtam meg a szabadságot, ez egy másfajta elmélyülés, hiszen az ember végső soron a gondolatot önti anyagba, a tárgy később mehet, amerre lát (nevet). Visszatérve, a zene szeretete valóban az egész életemet végigkíséri, igaz, hogy már csak az unokáimnak énekelek, de nem telik el nap zene nélkül. Az alkotáshoz próbáltam jazzt hallgatni, de többnyire mégis klasszikus darabok szólnak a háttérben, amikor dolgozom.
Említed a gondolatiságot, mi az, ami számodra valódi művészi értéket képvisel?
Mindaz, ami időtálló, amiben munka van, ez lenne maga az érték, a művész kifejező erejének lenyomata. Ma már alig születnek olyan tárgyak, amelyekben gondolati elemek rejtőznek. Úgy vélem, sokszor több energiát fektetnek a marketing szövegek megfogalmazásába, mint magába az alkotásba. Pedig nincs új a nap alatt, nem a világot kellene megváltani, csak sokszor hiányzik a mondanivaló! Azt remélem, hogy ez a divatos “minimal art” kezd egy kicsit visszaszorulni, annak ellenére, hogy a letisztult formák is lehetnek nagyon szépek, csak túl vannak árazva. Néhányat nem is minősítenék ékszernek, inkább öltözék kiegészítőként funkcionálnak. A míves alakzatokon viszont látszik, hogy dolgoztak vele. Az Iparművészeti Egyetemen úgynevezett “designereket” nevelnek ki, nem pedig ötvösmestereket. Elsőként a szakmát kellene elsajátítani, majd mesterré válni, és utána jöhetne az egyetem.
Ezért nem is jelentkeztél az egyetemre?
Jelentkeztem, de amikor harmadjára sem vettek fel, azt mondtam, csináljátok, amit akartok, azóta inkább én tanítok másokat.
Hogyan lehet, hogy a hetvenes években, amikor az ötvösség még egy férfiak uralta szakmának számított, te ezt a pályát választottad?
A szüleim nem támogattak abban, hogy zeneművész váljék belőlem, pedig volt erre példa a családunkban. Kereskedelmi pályára szántak, azt szerették volna, ha “rendes szakmát” szerzek. Végül nem vettek fel, összevesztem a tanárommal az éles nyelvem és a szókimondó természetem miatt. Édesanyám viszont abban az iskolában tanított, ahol az ötvösöket is képezték, így kötöttem ki tizennyolc évesen egy szakiskolában.
Milyen volt az első élményed, a legelső találkozásod ezzel az ősi mesterséggel?
Azonnal tudtam, hogy itt a helyem, már az első héten elkezdtem mintázni, külön mesterhez járni, miközben végeztem az iskolát. Mivel a zenei tagozat miatt volt egy kis lemaradásom a rajzolásban, a Dési Huber István Képzőművészeti és Rajziskolában tanultam meg az alapokat, ahol neves szobrászok és képzőművészek oktattak. Akkoriban előfordult, hogy még aludni sem volt időm, annyi otthoni feladatot kaptam, de nem volt mese, csinálni kellett. Én is ezzel a módszerrel tanítok, átadom a tudást, de a tanítványaim egyedül gyakorolnak. Abban hiszek, hogy mindenkinek magának kell rájönnie, hogyan boldogul a kapott technikával, ez egy önálló, egyszemélyes szakma.
Az ötvösmesterségről mindig a régi kincsesládák jutnak az eszembe. A szakma varázsának köszönhető, hogy ilyen gyorsan letetted a voksodat a pálya mellett? Hogyan teltek az első évek?
Az Órások Szövetkezetében kezdtem, ahol édesapám könyvelőként dolgozott. Ketten voltunk tanulók, emlékszem, olyan tudásvágyam volt, hogy addig nyüstöltem a mesterem, amíg kénytelen volt mindent megmutatni nekem, pedig annak a generációnak még azt tanították, hogy nem szabad ‘kinevelni a konkurenciát’. Amikor ezt először meghallottam, azt kérdeztem, milyen konkurenciát, hiszen a művészet éppen azáltal jön létre, hogy valaki egyedit alkot. A nagy öregek közül nagyon kevesen tanítanak, pedig fontos a tehetséggondozás. Én mindig a küldetésemnek tartottam, hogy az alkotás mellett továbbadjam a tudásomat a fiatalabb generációknak.
Hogyan látod a szakma mai helyzetét?
Amikor egy ötvösműhelybe bevisznek egy tárgyat, amit az elképzelések szerint meg kell javítani, se aranyműves, se foglaló, se vésnök nincsen. (Az aranyművesek azok az ékszerkészítők, akik meg is javítják az aranytárgyakat.) A legoptimálisabb, ha az adott üzlet kereskedője felvesz egy aranyművest, aki a felmerülő feladatokat hátul meg tudja oldani. A legnagyobb baj, hogy a most befutott boltok főnökei nem fizetik meg az aranyműveseket. Ez annak is a következménye, hogy a kilencvenes években sokan ékszerüzletbe, zálogházba fektették a vagyonukat anélkül, hogy értettek volna a szakmához.
Tizenkét éve kerestek meg azzal, hogy tanítsak becsüsöket, így alkalmam nyílt jobban felmérni a helyzetet. Sajnos a mai nagynevű üzletek fiatal eladóinál minden esetben az alapoktól kell kezdeni az oktatást. A másik nagy problémát – amit az olaszok már a hetvenes években bevezettek – a sokszorosított, gépiesített ékszergyártás jelenti, amitől egy fülbevalót ma már csak két évig tud hordani a tulajdonosa, utána el kell dobni, mert a szerkezet nem időtálló.
Az iskola befejezése után egy saját technikát fejlesztettél ki. Mesélj egy kicsit a levegő granulációról!
A granulációs technikát már időszámításunk előtt alkalmazták az etruszk művészetben, később más korszakokban – mint a reneszánsz idején – díszítőelemként használták. Ma is készítenek úgynevezett ‘granulációs ékszereket’, ezeknél látható, hogy van egy alap, amire a díszítést helyezik. Az én technikámat azért hívják “levegő granulációnak”, mert nincs alap, hanem az apró golyókat forrasztom össze. Volt, aki megpróbálta utánam csinálni, majd visszajött mondván, hogy “tehát ezek a golyók gurulnak!”..igen, ha felteszel három golyót, az háromfelé szalad (nevet). Kezdetben egy kedves festőművész kolléga karolt fel, aki elmesélte, hogy ezt a technikát a grúz egyetemen oktatják és mennyire nehéz megtanulni. A következő napra készítettem egy 1×1-es kockába egy piramist, benne járattal, mire a kollégám teljesen elképedt, nem értette, hogyan tudtam megcsinálni, el is vitte a grúzokhoz megmutatni, hogy lám, ilyen is van.
A tanításban is úttörővé váltál, sok nehézség árán végül Révfülöpön hoztad létre a saját alapítványod, egy iskolát, amelyet hosszú éveken át az ötvösművészet forráspontjaként tartottak számon.
Egy olyan helyet akartam létrehozni, ami csak az enyém, amibe végre nem szólhat bele senki. Akkor találtam rá egy 300 négyzetméteres felvidéki kúriára Révfülöpön, ugyanekkora padlással és pincével, ahol megvalósíthattam az álmom. Az alapítvány adott otthont az iskolámnak, ennek az égisze alatt dolgozhattunk végre nyugodtan és szabadon. Az elnök és a kurátorok mind korábbi tanítványaim voltak, a szakközépiskolához kollégium is tartozott, de a műhelyt már nem tudtuk felépíteni, ezért be kellett zárnunk. Egy fontos korszak zárult le akkor. Visszajöttem Budapestre és tizenöt éven át béreltem egy műhelyt a Városmajor utcában, ott már nem lett volna hely nagy számban tanítani, de mindig voltak érdeklődők. Ügyvédek, számítógépes szakemberek, marketingesek, sokféle ember kopogtatott már nálam azzal, hogy gyerekkori vágya, hogy kitanulja ezt a mesterséget, többen a szakmában is maradtak közülük.
Amikor megkeresnek azzal, hogy tanulni szeretnének tőled, mennyi idő kell, hogy megállapítsd, kinek érdemes-e komolyan foglalkozni az ötvösséggel?
Egy hónapot szánok erre, ez elég idő ahhoz, hogy megismerjük egymást és kiderüljön, tudunk-e együttműködni. Azt látom, hogy néhányan csak jól akarják érezni magukat, elmélyülni végre valamiben, ez nagyon hiányzik a ma emberének. Ahogy a kapcsolódás is: tartozni valahová – amellett, hogy a művészet mégiscsak egy magányos útra visz. Nagyon jó, hogy ma már vannak olyan kollektívák, mint akár a FIKSZ, ahol hasonló gondolkodású, kreatív emberek alkotnak közösséget és szerveznek színvonalas előadásokat, programokat.
Szigorú vagy a növendékeiddel?
Inkább következetes. Feladatokat adok és ezeket számon is kérem. Nem hiszem, hogy van értelme toleránsnak lenni ilyen helyzetben, hiszen a szemünk előtt lebeg egy cél, amit el akarunk érni. Egyértelmű, hogy befektetett munka nélkül nem születik eredmény. Egyszer tettem kivételt, amikor egy édesanya a diszlexiás kislányát hozta el hozzám, de az egyedi eset volt.
A Városmajorból ide, az Apostol utcai műterembe költöztél és a tanítványaid mind követtek téged. Mi változott?
Lényegében csak annyi, hogy nagyobb a fogadótér és a műhely, és ami a legfontosabb: külön van a csiszoló helyiség! Ez nagyon sokat számít, mert ajtóval vagy anélkül, de minden poros a csiszolástól. A mi szakmánk már csak ilyen, nagyon koszos, mert száll a por, bármit is csinálunk. Igaz, hogy ezüst- és aranypor, úgyhogy mondhatnám, hogy aranyosak vagyunk, de valójában porosak (nevet).
Szerepeltél Rockenbauer Pál “Másfélmillió Lépés Magyarországon” című népszerű országjáró sorozatában, ahol már fiatalon a Zempléni-hegység ásványkincseit kutattad. Még mindig tart ez a szerelem?
Az első férjem apja, Lázár István ásványgyűjtő révén kerültem közel az ásványokhoz, itt ismertem meg Dr. Koch Sanyi bácsit is, Magyarország leghíresebb minerofiljét. Igen, a szerelem még mindig tart, ma már az unokáimat viszem kincseket gyűjteni. Szomorú, hogy az iskolákban nem foglalkoznak ásványtannal, pedig a gyerekeket nagyon érdekelné ez a varázslatos világ. Vannak remek kollégák, akik rendszeresen szerveznek ásványgyűjtő túrákat, érdemes lenne minden korosztályt elvinni ezekre a felfedező utakra. Hálásnak érzem magam, hogy az én lányaim egy inspiráló művészi közegben, a természet közelségében nőhettek fel, nem véletlenül választottak mindketten kreatív szakmát. A nagyobbik szakfordító és szenvedélyes kézműves, a kisebbik grafikus, nemrég kapott rá a könyvkötésre és nagyon élvezi.
Egész életedben kapcsolódtál a természethez, a földhöz, a fákhoz, a kezed alatt formálódnak a fémek, dolgozol tűzzel, vízzel, alkotás közben megfogalmazódott már benned, hogy milyen páratlan szimbiózisban élsz az elemekkel?
Erre nem gondoltam, és úgy érzem, a magyarázatokat nem nekem kell megadnom. Én az anyaggal dolgozom, közben nyitott szemmel járok, de akárhogy is: egy művész soha ne kezdje el megmagyarázni magát. Amióta csak a szakmában vagyok, bármit is készítek, nem az jár a fejemben, hogy mi lesz utána, hanem, hogy a tárgy hogyan él közben, hogyan lesz készen, milyen arányokkal épül fel. A dolgok nem tudnak tudatossá válni; minden beépül, amit befogadunk a környezetünkből; formák, ívek, vonulatok, ezek valamiképpen visszatérnek hozzánk. A tanítványaimnak is azt mondom: “Ne ellenkezzetek, mélyedjetek el mindenben, amit láttok, vegyétek szemügyre mások munkáit, az őseitek ékszereit, de amikor alkottok, felejtsétek el!” Az inspirációk visszatérnek, csak más formában, ezt csak így lehet.
Amikor régi vevőim visszajönnek hozzám és mutatják, mit készítettem, azon kapom magam, hogy már nem is emlékszem az ékszereimre. Eljutottam odáig, hogy elfelejtettem őket.
Akkor nem is tervezed meg előre őket?
Nem szoktam. Mindenki a maga módján dolgozik persze, de én nem tervezek, a munkafolyamat nálam az alkotással kezdődik.
Melyik az a pillanat, amikor már nem adsz hozzá többet a tárgyhoz, vagy ha nem tervezed meg, mikor kezded látni a végét?
A metodikám az, hogy van egy gondolatom és annak kapcsán kezdek el dolgozni a műhelyasztalnál. Kint hagyom a munkámat és eltelik jó pár nap, amíg kitalálom, mit kell még hozzátennem. Akkor magától kibomlik a gondolat, amit anyagba öntök, de akkor van kész, amikor technikailag befejeztem.
Az ékszereid mind könnyedek, lágyan omlanak alá, vagy ölelnek körül egy motívumot. Érzel elégedettséget, amikor elkészül egy ilyen művészi alkotás?
Akkor vagyok elégedett, ha aki megveszi, szívesen hordja az ékszereimet. Persze annak is tudok örülni, ha elkészült, de egy tárgy nem lehet öncélú, én ezt a megrendelőknek készítem. Nem lenne értelme nagy készletet felhalmozni és arra várni, hogy valaki besétál érte. Ha van egy kis időm, előfordul, hogy készítek egy-egy különleges darabot, de szerencsére megállás nélkül jönnek a vevők.
Egy festőzománc ékszert ajánlottál fel a Segítek Egy Családot közösség számára. Egy ilyen darab megalkotása nagyon sok időbe telhet.
Egy ideje elkezdtem festőzománc ékszereket is készíteni, de bevallom, nem mindig szeretek annyit pepecselni, a színek világa nem varázsol el annyira, mint az ezüst faragása, domborítása. Most különösen embert próbáló a munkám, mert két hónapja levált a retinám, így szinte újra tanulom a szakmát, a jobb szememmel gyakorlatilag alig látok. Még a szakmabeliek sem értik, hogyan tudok így dolgozni. Azt hiszem rutinból, éppen úgy, mint a golyóknál; elsőre talán lehetetlennek tűnik, de a végén minden elrendeződik.
A művésznő ékszereit, gondolatait a remenyikatalin.com oldalon találjátok.
Itt a művészeti piac, nézzétek meg az alkotást – és sok másikat közelebbről is!
Eredeti cikk: https://ujegyensuly.hu/onkifejezes/interju-remenyi-katalin-ozvosmuvesszel
