Nagy úr a „szűk-ség”

- amikor megakad a lemezjátszó tűje





A napokban újra meglátogattam azt a hajdúsági kisvárosban élő családot, akiket egy ideje nem csak én, de jó ideje az anyukám is támogat – akitől nagyon sokat tanultam egészen kis koromtól a szociális érzékenység, együttérzés és segítségnyújtás terén is.


„Boldogság” – boldogok vagyunk a körülmények ellenére


Harminc körüli pár, egy kamaszodó kisfiúval és két óvodás korú csöppséggel. A férfinek tettekben és szeretetben elhanyagoló szülei voltak, az asszonyka nem is ismerte őket, árvaházban nőtt föl. Mikor nagykorú lett, az államtól kapott egy kevéske pénzt, abból vette meg külterületen azt a 35 nm-nyi picike házat, amire legegyszerűbben azt tudom mondani: egy nyomortanya. A falak szinte mindenütt penészesek, a kis házikó ráadásul lejt, a parányi konyhában szinte minden esik szét és le. Fúrt kút van, onnan szivattyúzzák a fürdőszobába a vizet, ami ivásra nem alkalmas.


Egyetlen szobában élnek öten, 9 nm-en. Három ágyban alszanak, együtt a szülők és a három gyermek, akik közül a legnagyobb gyermek asztmás, a második most lesz majd emiatt kivizsgáláson.



A szülők, akik nem lettek jól lakatva anyai-apai szeretettel, ragaszkodnak hozzá, hogy GYES-en együtt neveljék otthon a három fiút, igen nagy szeretetben élnek együtt. Az apa rendszeresen eljár alkalmi munkákra, ami vidéken, „feketén” azon a környéken 600 Ft-os órabért jelent, de ez édeskevés a megélhetéshez is, a szintlépés így lehetetlen.


Mikor mondtam nekik, hogy válasszanak valami fantázianevet, hogy mi legyen a nevük, mint a segitekegycsaladot.hu oldalra felkerülő támogatandó családnak a neve, a fiatalasszony egyből rávágta: „boldogság” – „mert mi boldogok vagyunk a körülmények ellenére.”


És látszik, érződik is rajtuk a nagyon erős összetartozás és meleg szeretet. Nem isznak, nem dohányoznak, de az otthonuk nagyon elhanyagolt. Ez nem ítélkezés: tény, a fotók magukért beszélnek. Az ítélkezés és a tény között az a nagy különbség, hogy a tényhez nem társulnak indulatok, érzések.

Te még csak itt tartasz? Nem ítélkezni még mindig feladat


Tíz éven át jártam le az ország egyik mélyszegénységében élő telepére Ózd-Hétesre, ahol sok mindent láttam az évek során. A mélyszegénységben is vannak tiszta, rendezett otthonok és jobban vagy kevésbé elhanyagoltak is. Hogy melyik miért és hogyan lesz olyan, amilyen, racionális bal agyféltekei érvekkel megmagyarázhatatlan. Ahogyan akár az is, hogy a saját életünkben bizonyos dolgokat mért tettünk vagy nem tettünk. Persze, nagyon sokszor belső kényszernek érezzük, hogy megmagyarázzuk, ez emiatt vagy amiatt történt, vagy „miatta”, de az összefüggések világában ezek is mind csak szempontokká válnak.


Kritikus személyiségemből adódóan az egyik legnagyobb feladat számomra, hogy ne ítélkezzek, ne kritizáljak, mert ezzel egyrészt az egómnak azt a részét etetem, aki hasonlítgat, versenyez, épp ezáltal nem tudok bekerülni az áramlásba. (Népszerűbb nevén a flowba, amiben egyébként alapvetően élek.) Tizen-húsz éve dolgozom ezen, és hála a tudatosságnak és a kondicionálás erejének és törvényszerűségének, látom a fejlődést – de még van feladat, hogy eljussak a teljes elfogadásig.


Az az elfogadás, amit én egyfajta célként magam előtt látok, nem egy bamba belenyugvás, nem egy tehetetlen sodródás, hanem egy olyan bölcsesség, ami által megkülönböztetem azt, amin nem csak hogy tudok, de feladatom is változtatni attól, amin nem tudok és nem is feladatom, hogy megváltoztassak. „Ő dolga” - hogy egy másik régi mondást is idézzek.


Ahogy haladok előre a korral, egyre jobban vigyázok az energiáimra, időmre, kinek és minek adok belőle, kinek-minek adok figyelmet. Egyre jobban szétválik az én dolgom a másokétól, és ezzel nagyon sok erőt megspórolok.

Talán a két szülő így gyógyítja a benne élő sérült gyermeket: amit ők egykor nem kaptak érzelmi szinten, azt most megadják


Számomra a „felébredés” onnan indul, hogy nincs „miatta”. Nem véletlenül választottam az ujegyensuly.hu oldalam bemutatkozásán is ezt a szlogent: “Igazából egy ember története számomra nem ott kezdődik, hogy honnan jött, mit hozott magával, hanem hogy mit kezd mindezzel”. https://www.ujegyensuly.hu/szerzo/soma-mamagesa


No de az, hogy ki hol tart az ébredése útján, teremtő képességének, tehetségének, lehetőségeinek használni tudásában, vagyis a tudatosságában, egyrészt egyéni, másrészt nem véletlen. Ahogyan semmit nem adna egy általános iskolásnak, ha egy gimnazista elé állna, és azt mondaná: “te még csak itt tartasz?”, épp így nem hogy nem adna, hanem lehúzná azt, akinek ezt mondanánk saját pillanatnyi, nehézkes életkörülményeivel kapcsolatban.

Te még rendezett otthont és anyagiakat sem tudsz adni a családodnak? Vagy éppen szeretet, kellő odafigyelést? (Elképesztő egyébként, hogy mennyi ember szenved és bünteti magát tudattalanul is azért, mert nem úgy szerette az anyja/apja vagy mindkettő , ahogy ő lelke mélyén azt vágyta volna https://www.ujegyensuly.hu/tag/anyasebek?page=1 . A többség nem csak hogy nem dolgozik ezen, de fel sem ismeri.)


Így hát nekem nem posztom, nem dolgom az, hogy megítéljem, ez a család miért itt tart, miért „csak” erre képesek. A csak-ot nem véletlenül tettem zárójelbe, mert bár ez a család szó szerint nyomorban és igen nagy igénytelenségben él, de nagy szeretetben. A 9 nm-es szobában, azon a három ágyon ők minden nap összekuckóznak testben és lélekben egyaránt.

Talán a két szülő is így gyógyítja a benne élő sérült gyermeket, hogy amit ők egykor nem kaptak meg érzelmi szinten, azt most megadják a gyerekeiknek. És talán itt el is fogy az energiájuk. Nem tudjuk, és ahogy írtam: nem is szeretném megítélni.

Mit jelent most a segítség pontosan?


Az a plusz összeg, amit ők most havonta tőlünk, segítőktől kapnak annyira elég, hogy a megszokott létminimumot kiegészítsék néhány olyan élelmiszerrel, amit az átlagember még mindig a létminimumnak tart. (A margarinos kenyérre jusson időnként sajt, felvágott vagy paprika is.)




És kapjanak egy kis reményt és elfogadást is, ami talán ad valamennyi erőt ahhoz, hogy ebből a leblokkolt, egyfajta lefagyottságban levő állapotból kimozdítja őket. Talán.

Nem az a cél, hogy egy életen át gondoskodásra szoruló gyermekemberek maradjanak, akik kívülről várják a megoldást, hanem az, hogy a mindennapok reménytelennek tűnő küzdelméhez kapjanak egy kis löketet, hogy ők maguk megtegyék azokat a lépéseket, amik a saját ritmusukban legalább egy szinttel jobb lehet.


Mint amikor a beragadt lemezjátszó tűjét odébb rakjuk egy plusz mozdulattal, hogy képes legyen tracket váltani. Valójában erről szól a segítség. Amikor elfogy az önerő, én-erő, akkor jön kívülről egy löket: állj föl, menj tovább! Haladj! Nem vagy egyedül, bízunk benned.

Ennek a családnak most három konkrét dologban jönne jól a segítség:

  1. A ház szigetelésében, hogy ne penészedjen tovább.

  2. Egy működő mosógép által, hogy ne kézzel kelljen öt emberre mosni.

  3. Egy szemétszállító konténer kifizetésével, odaszállíttatásával, amibe a ház mögötti, évek során összegyűlt szemetet bepakolhatnák. (Külterület, nincs szemétszállítás, az önkormányzat pedig elutasította a kérést. Önerőből ezt nem tudják kifizetni.)


Bármelyikben tudtok és szeretnétek segítséget nyújtani, az nekik most egy kisebb, az életükre hatással lévő szintlépést hozna. Itt náluk beragadt a lemezjátszó tűje. (Pontosan tudjuk mit jelent ez, mindannyian jártunk így valamiben, valamilyen szinten.)


Nyilván nem fogja az életüket megoldani, de nem is kell, hiszen az az ő dolguk. Ők vállalták ezt az életet, a három gyermeket – ahogyan mi is mindazt, amiben épp benne vagyunk. Úgyhogy nem kell őket sajnálni, ez az ő útjuk. (Egyébként is azt tanítom, a sajnálatot felejtsük el, helyette együttérzés van. Az együttérzés nem ítélkezik és senkit nem húz le. A sajnálat igen. Azt is, akit sajnálunk, és azt is, aki sajnál.)

A beragadt lemezjátszó tűjét tovább segítjük...


Ez csak annyi, amikor a sérült, összekarcolt lemezjátszó tűjét tovább segítjük, hogy beragadva ne ugyanazt a részletet játssza, újra és újra, hanem halljunk új dalt is, ami persze még ugyanannak a lemeznek a tracklistája. Azt látom, hogy az ő lemezük most beragadt, nem tudnak maguktól továbblépni. (Ha csak nem jön még nagyobb kín-nyomás…)


És még egy gondolat: van már olyan családunk, akiket nem egyén, hanem közösség támogat. (Ezúton is köszönet érte az Újlaki Sarlós Boldogasszony Kórusnak.) Egy ilyen feladat nagyszerű közösségkovácsoló vállalás lehet! Úgy is mondhatom: erőt ad azoknak is, akik adnak, és menő! Egy kis közösségnek, munkahelyi közösségnek, baráti körnek ez a közösség kohézióját is erősítheti.


Akár a fenti segítendők valamelyikének bevállalása, akár az is, ha gyűjtést szerveznek a családnak, hogy pont akkora cipők, ruhák, pont olyan mesekönyvek, játékok, stb… kerüljenek a család(ok)hoz, ami nekik való.


De már az is nagyszerű, ha napról napra gyakoroljuk azt, hogy ne ítélkezzünk mások fölött, és megérezzük, mi az, amin tudunk, és feladatunk változtatni... és mi az, amin nem.


Soma Mamagésa UI: ezt a családot itt találod meg.

  • Facebook
  • Instagram
  • YouTube